Benézek, lesnem sem kell. Állnak a szobában, a gyerek egy széken gubbaszt. Nincs szó, nincs hangosság, nincs harmónia…fullasztó.
Benézek, csak körvonalakat látok. Mindenki mozog, sok a dolog, csinálni kell, a gyerek pakolja a játékait, egy pici sír, a színek élénkek, zajlik az élet.
Benézek, semmit sem látok, csak halvány fények szóródnak és valahol egy négyévesforma csak kacag, kacag…
Benézek, hangosság van, viszály, akaratgyengeség… félelem.
Naponta nézem őket, ott a kis padon. Reggel van, még mindenki majdnem önmaga, még nem törölte ki a napi teendő az éjszakai őszinteséget. Csak pár perc a világ ott az előtérben, de tudni lehet, kibe épült olyan szervesen a bizalom, hogy könnyűre merje hagyni az elválást. Sejteni, melyikőjük örül, hogy elhagyja az otthont, melyik bújna még, és sokat elárul az is, hogy ki milyen eszköztárat ránt elő, hogy feldolgozza a hirtelen jött önállóságot. És persze nem lehet nem látni a kisfiú tekintetét, aki a fejnél is magasabbra néz, ha férfit lát, vagy a kislányt, aki olyan mereven, könyörgőn bámul az anyja szemébe.
Kötöm a gyerek cipőjét, nem lesek. Mégis, csak azt érzem, apró rések sorakoznak a padon, ajtó és fal közötti hús-vér szünetek, akiken keresztül belátok sok más világba…
Ha tetszett a poszt és szívesen beszélgetnél róla, illetve ha érdekelnek az aktualitások, várunk a Facebookon!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: